A múlt visszaköszön…

Majd húsz év után újra találkoztam egy régi tanítvánnyal. Kaptam egy hívást, újra edzeni akar, be akarja fejezni ami egyszer – rajta kívül álló okból – félbemaradt.

Mi volt a gond?

Mind tudjuk, hogy a nagy egyesületekben mások a szabályok, mindenkinek be kell állni a sorba, fokozatban és elérhető tudásszintben ki kell várni a sort. És sokan – még ha sokat várnak és dolgoznak is – úgy érzik hogy az idő telik ugyan, de ők mégsem közelednek azokhoz az ajtókhoz, ami mögött a stílus magasabb technikái vannak.

A megoldás.

Én nem építek egyesületet, klub-birodalmat. Nem kell játszmákat játszanom, visszatartani a tudást, szabályozni ki hol tart…taníthatok a legjobb tudásom és a tisztesség szerint. Ezt csinálom, néha talán következetlenül, de soha nem tisztességtelenül – ebből kaptam én is eleget. Az elmúlt évtizedben nem csak gyakoroltam, de tucatnyi alkalommal tanítottam a teljes programot, aminek eredménye az lett, hogy nem Siu Nim Tau, Chum Kiu vagy Biu Tze szinten oktatok. A lábmunka, a középvonal, a távolságok, szögek…erő, ritmus és szinkron – mindennek az alapja az, amit a fegyverek és a fababa tanít. Ha kezdő szinten is magyarázok valamit, az alap mindig az amit a fegyereknél is alkalmazni fog – ez rengeteg időt spórol meg és a kezdő szintet is alkalmazhatóbbá teszi szerintem.

A kihívás.

Minden alkalom, amikor félbemaradt mesterszintről kell valakit elvinni addig hogy befejezzük a fegyveres tréninget a hosszúrúddal és a késekkel egyedi eset. A régi beidegződések, mennyire nyitott arra hogy régen dogmaként kezelt elméleteket kijavítson, milyen könnyen áll rá a készségfejlesztésre…egy csomó x faktor:)

A munkát elkezdtük, a folytatást már alig várom! Szeretek tanítani, nem utolsó sorban azért mert azzal tanulok legtöbbet.